2013. október 18., péntek

Emúlásról néhány gondolat

Elmúlásról pár gondolat :

                                                                                         


A halál elkerülhetetlen ígérete már születésünkkor megpecsételi mindannyiunk sorsát. De mielőtt ez az ígéret betartatik mind azt reméljük hogy történik velünk valami, legyen az gyönyör-teli szerelem ,vagy békés családi élet, esetleg gyötrelmes veszteség mind arra vágyunk, hogy megtapasztalhassunk valamit ami értelmet ad életünknek. De a szomorú valóság az hogy nem minden élet nyer értelmet, egyesek a számukra ezen a bolygón kimért időt a partvonalon ücsörögve töltik, arra várván, hogy történik velük valami, míg késő nem lesz.
Az eltávozottak lelke tovább él, csak számunkra ez nagyon felfoghatatlan, érthetetlen. Ilyenkor azt érzékeljük, hogy a  kapcsolatunk megszűnik a szeretteinkkel,  egy űr támad szívünkben. Az eltávolodásukat nem tudjuk sokáig feldolgozni, pótolhatatlan hiányt érzünk . Pedig az Ő emlékük szívünkben tovább élhet, akár otthon is gyújthatunk értük gyertyát, és elmondhatunk egy imát. Ha hiszünk Jézus szavainak , akkor örök életet adott mindenkinek, csak a mi tudatunk, bezártságunk szab határokat  a létezésnek. Az élet más formában folytatódik.
Mi mindent és mindenkit szeretünk beskatulyázni. A lélek a halálakor ebből a bezártságából kiszabadul, lerázhatja megkötözöttségeit, szabaddá válhat. Már csak tőle függ akarja -e ,válalja-e ezt a felkínált szabadságot. Engedjük hát el Őket, had mehjenek tovább az útjukon, hisz nekik ez lehet a szabadulásuk ettől a világtól. Mi is segíthetünk ebben , ha elengedjük Őket, szeretettel gondolunk rájuk, s elmondunk értük egy imát.
                                                                            
“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”
/Marjorie Pizer/
Ady Endre
Egyedül

Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmúlásról?... Ismerem e dalt...
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!...

Virágot dermesztő, novemberi szellő
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
  Sírjukból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!...

  Elmúlászenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szívem,
Dacolni a múlttal, ugye, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...
 
 
                                                                                             
Forrás: Internet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése