2012. augusztus 13., hétfő

Gondolatok a látszatról és a létezésről

Lenni annyi, mint tenni és teremteni.

                                               
Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog. Úgy tűnik, nem veszik figyelembe, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni a gyerekcipőit. Egy harmincéves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják, hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség. Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az öreg pedig, aki nem tud figyelni a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkára, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, géphez hasonlóan ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté válik. Micsoda kultúra az, amely ilyen árnyalatokra tart igényt!
Az ember rabjává válhat egy elragadtatottságnak, ha nem érti meg idejében, miért vált elragadtatottá. Meg kellene egyszer kérdeznie magától: Miért ragadott úgy el ez a gondolat? Mit jelent ez rám nézve? Egy ilyen szerény kételkedés megóvhat bennünket attól, hogy saját eszméinknek maradéktalanul és örökre rabja legyünk.
                                               
Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.
Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, másfelől mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban számoljuk. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, és soha nem döbbenünk rá, hogy csupán a fő cselekmény statisztái voltunk a világszínház színpadán. Vannak azonban tények, amelyeket bár nem ismerünk, mégis befolyásolják életünket, és csak fokozza a hatást, ha ez nem tudatos. Minél elutasítóbb a tudat beállítottsága a tudattalannal szemben, annál veszélyesebbé válik ez utóbbi.
Mielőtt tökéletességre törekszünk, tudnunk kellene a hétköznapi ember életét élni anélkül, hogy engednénk megnyomorodni a bennünk rejlő lényeget. Aki e szerény keretek közt kiteljesedett, s úgy véli, elegendő energiája van még, ám kezdje el pályafutását, mint szent. Én sosem éreztem magam arra hivatva, hogy segítsem ebben.A felnőttség kritériuma ugyanis nem az, hogy az ember valamely szektához, csoporthoz vagy néphez tartozik, hanem az, hogy alá tudja vetni magát saját önállósága szellemének.
A valódi személyiségnek mindig megvan a rendeltetése, és hisz benne... Ha valakinek rendeltetése van, annak eredeti értelme az: egy hang megszólította s valamire rendelte őt.
A világhelyzet odáig jutott, hogy a legmegindítóbb szavak sem jelentenek már semmit. Úgy tűnik, most sokkal inkább az a fontos, hogy mindegyikünk biztos legyen a maga beállítottságában. Az egyes ember azonban, aki úgy véli, messzire hallik a hangja, csak azt teszi valószínűvé, hogy azok közé tartozik, akik szintén mondtak valamit, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek valamit, miközben valójában semmit sem tettek. Túlságosan olcsók lettek a szavak. A létezés nehezebb, s ezért szívesen helyettesítik szavakkal.
                                                          
Forrás: Internet
Szerkesztette:Szőkéné Ágota

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése