2012. május 28., hétfő

Zarándoklat....

Jövés-menés helyett…
            Aki rohan, azt az idő szorítja,
            Aki zarándokol, azt az idő tágítja
Aki menekül, önmaga elől fut
Aki zarándokol, önmaga felé tart
            Aki menetel, másokhoz igazodik
            Aki zarándokol, saját ritmusára jár
Aki túrázik, teljesít
Aki zarándokol, teljessé lesz
            Aki kirándul, kikapcsolódik
            Aki zarándokol, bekapcsolódik
Aki sétál, nézelődik
Aki zarándokol, befelé figyel                 
            Aki bóklászik, céltalan
            Aki zarándokol, célra talál
Aki zarándokol, úton van.
Aki zarándokol, jó úton van.
Képzeljük el testvéreim, hogy folyamatosan megyünk, haladunk. Kezdetben, közelünkben nincs bokor,  távolban látunk egy-egy fát, dombokat, hegyeket, de körülöttünk minden sík és kopár. Megyünk és egy idő után azt vesszük észre, hogy szembe jön velünk a táj, az az érzésünk, mintha mi állanánk és a világ, a táj, a hegyek mozognának, jönnének velünk szembe.
            Hosszú távolság megtétele mellett, lehetősége van az embernek végiggondolnia eddigi életét, cselekedeteit. Ideje van elmélkedni, ideje van mindenre. Nem zavarja meg semmi és senki. A hátizsák azonban mind nehezebbé és nehezebbé válik. És a zarándok szép sorjában kiteszi hátizsákjából a fölöslegesen becsomagolt dolgokat, amelyeket nagy aggodalmában –ugye azért, hogy biztonságban érezhesse magát az úton,- még otthon bepakolt. A zarándok nehéz hátizsákja mintha az élet nehéz terheit, fölösleges aggodalmait jelentené. Ettől, az úton levő ember szép fokozatosan megszabadul. Minél hosszabb utat tesz meg, annál könnyebb lesz a hátizsák. Így vagyunk mi is, Kedves Testvéreim. Ahogy telik-múlik az idő és ha az eltelt idő alatt lelkileg fejlődünk, annál inkább rájövünk, hogy mennyi fölösleges terhet cipelünk magunkkal nap mint nap.

            És a zarándok előtt egyszer csak kitárul az óceán, s a legutolsó ponton, Finisterben, ahonnan már nincs hova tovább menni, az ember elégetheti ruháit, vagy legalább is annak egyes részét.
Jelképesen az út a haladást jelenti, a megtisztulást, a régi énem levetkőzését. A megérkezés az Istennel való találkozást, és a ruha elégetése a régi énemtől való megválást és egy újnak a felöltözését szimbolizálja. 
           
...”A világban gonoszság és zűrzavar uralkodik, mert az emberek elfelejtették, hogy minden egyetlen forrásból áramlott ki. Térj vissza ehhez a forráshoz, és hagyj el minden önző gondolatot, kicsinyes vágyat és haragot. Akiket semmi sem kerít hatalmába, azok mindent birtokolnak.
Elmélkedj a világ működésén, hallgasd meg a bölcsek szavát, és fogadj magadba mindent, ami jó. Erre alapozva tárd ki belső kapudat az Igazság előtt. Ne hagyd figyelmen kívül az éppen előtted lévő igazságot. Tanulmányozd a víz áramlását a hegyi patakban: mily' könnyedén és szabadon folyik a sziklák között. Tanulj szent könyvekből és bölcs emberektől is. Tekints mindent - még a hegyeket, folyókat, növényeket és fákat is - a tanítódnak.”.... (Uesiba Morihei: Az út kézikönyve)
            Az Út, amit mi járunk, az életünk. Nem mindegy, hogyan telik el, mivel töltjük ki az időnket. A befejezetlenség izgalma kísér minket. Keressük a helyünket a világban, mely betöltse életünket, de nehezen találjuk.   „Az ember lelke nem erre a rövid életre van méretezve” halljuk Füst Milán szavait. Magyarán szólva, nekünk semmi nem elég, ami nem Isten.
Vándorok  vagyunk, hitünk szerint zarándokok. Homo viator, úton lévő emberek. Valahonnan jövünk és valahová tartunk. Isten szeretetéből fakad életünk, és benne találjuk meg céljainkat. A zarándoklás életforma, amelyet minden napomban megélhetünk. Az otthon teendőiben, és amikor őseink nyomában egy szent helyre zarándokolunk. Ám  a lényeg mindenkor ugyanaz: úton vagyunk-e  szívünk mélyén jelenlévő Isten felé?
Ámen!

Léta Sándor
2006.06.24.
Forrás: Internet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése